Az Etosha Afrika egyik legrégibb nemzeti parkja. Kiterjedése 22 270 km². Az etosha szó ovambó nyelven „Nagy fehér síkságot” jelent, és ezt a nevet a centrumában látható tómederről kapta.
Az Etosha-mocsár Namíbia északi részén fedezhető fel, Ovambo-föld centrumában, a déli szélesség 19. és a keleti hosszúság 16. foka környékén. Délről és keletről az Ovambo-fennsík övezi, északon a Huíla-fennsík, nyugaton ugyanakkor a Kaoko-hegység (Kaoko Veld) választja el a Namib-sivatagtól.
Az Etosha-medencét a permokarbon eljegesedés során egy gleccser koptatta ki. A medence és a tengerparti sáv közvetlen kapcsolatát a Kaoko-hegység felgyűrődése szüntette meg. Továbbiakban a medence a csapadékviszonyoknak megfelelően többször is egyenlőtlen időközönként hol összefüggő tóvidékké alakult, hol kiszáradt. A síkság a Kalahári-medence része. A park középső részét egy csaknem kiterjedésű, sós lapály foglalja el, amiben csak az az esős évszak végén gyűlik össze némi víz. A tómeder több mint 10 millió éve alakult ki; a tükörsima, 150 km hosszú meder holdbéli tájra figyelmeztet. A tó körüli területek növényföldrajzilag igencsak változatosak; a lombos erdőktől a szavannán keresztül a félsivatagig sokféle élőhely megtalálható. A tóvidék felülete egykor csaknem 70 000 négyzetkilométer volt; most csaknem 4590 négyzetkilométer.
Az Etosha-mocsárban három évszak különböztethető meg:
hideg és száraz májustól augusztusig
forró és száraz: szeptembertől az esőzés kezdetéig
meleg és nedves: az esőzések kezdetétől áprilisig
Az esőzés akár már kora szeptemberben elkezdődhet, de gyakran csak decemberben vagy még később. A legcsapadékosabb hónap a február.
Mivel a mocsár lefolyástalan szektor, a bepárlódó vízből kicsapódnak a sók; a felszín erősen szikes; a mocsárban és peremvidékén kontinentális sziknövényzet alakult ki. Az esős évszakban az északról és keletről befutó patakok feltöltik a tavat, amiben ilyenkor 15-300 cm-es vízréteg gyűlik össze. A száraz évszakokban a tó villámgyorsan kiszárad, és az uralkodó keleti szelek valósággal kiseprik a fenekét. Augusztusra a porfelhők olyan sűrűvé válnak, hogy a látótávolság pár száz méterre kevesebb lesz. Az Etosha-medencéből kifújt porfelhők egészen az Atlanti-óceánig eljutnak. A felhőkben kavargó porszemcsék elősegítik az esős évszak elején gyakori viharok kialakulását.
A száraz évszakokban a madarak és emlősök csak az itatóhelyeken juthatnak vízhez. A parkban az itatók öt típusát különböztetik meg:
A természetes itatók olyan, sekély mélyedések, amelyekben meggyűlik a víz; júniusra javarészben kiszáradnak. Az egész parkban sok ilyen, igencsak rövid életű, csapadékfüggő itató van.
A források a domboldalakban, a sziklák üregeiből és repedéseiből szivárognak. Ezek működése is nagyban csapadékfüggő, és ha kevés volt az eső, a legtöbbjük kiszárad.
A mélyvízi források (water-table spring) a mélyebb horpadásokban fakadnak, és a talajvíz táplálja őket. Mivel a talajvíz szintje a csapadékviszonyoktól függően változó, változik ezeknek a forrásoknak a szintje és vízhozama is. Némelyikük – akárcsak az Ombika-forrás – gödrét az állatok és emberek kimélyítették.
Artézi források: a környező hegyvidékeken beszivárgó víz egyes helyeken a felszínre tör. Ezek állandó hozamú források. A legjobb példák erre a típusra Koinagas és Klein Namutoni artézi kútjai.
A mesterséges itatókat a park felügyelősége előállította: fúrásokkal hozták felszínre az artézi vizet. A kevéssé kihasznált területeken létrehozott mesterséges itatókkal a vadállomány jobb megoszlását segítették elő. A szivattyúkat eleinte szélkerékkel hajtották meg, idővel ezek helyét dízel-motorok, ezt követően napelemes szivattyúk vették keresztül. Napenergiával működtetett szivattyúkkal több, megcsappant hozamú természetes forrásra is rásegítenek.
A mocsár déli oldala mentén, Springbokfontein és Okerfontein környékén egy ősi vízfolyás medre a rózsás flamingók (Phoenicopterus roseus) fészkelő helye: az esős évszakban a mederben csaknem 60 cm víz gyűlik össze, oltalmazva a fészkeket a kisebb ragadozóktól (első sorban a panyókás sakáltól). Az időszakos tó szigetein is sok flamingó és pelikán (Pelecanus spp.) költ.
A fákon nagy telepekben fészkel a szövőmadár (Ploceus spp.). A tetemek eltakarításáról a keselyűk gondoskodnak. A szavannán él az óriástúzok (Ardeotis kori)
Az elefántok eleinte csak átvonuló résztvevők voltak a medencében, de az erős kerítések megépítése után a parkban rekedt csordák letelepedtek. Alaposan lerontották az itatóhelyek környékének képét, mert letarolták a környező fákat és bokrokat.
Az első túrát 1946-ban a Dél-Afrikai Vasúti Társaság szervezte. A 137 vendéget és 10 nyitott teherautón szállították a parkban. A természetvédelmi szervezet 1955-ben indította be hivatalos turisztikai programját, és már ebben az évben 6210-en látogatták meg Etoshát. A növekvő kíváncsiság folytán pihenő táborokat létesítettek a park három stratégiai pontján: Okaukuejo (1955), Namutoni (1957) és Halali (1967) mellett.
A legközelebbi repülőtér Tsumeb településében van, de a park busszal, sőt, vonattal is megközelíthető.
A park kocsival jól bejárható, a különféle itatókat és az állatok másfajta kedvelt helyeit kitáblázták. Ki-ki szabadon közlekedhet, ha betart egy-két alapszabályt:
a gépjárműből kiszállni tilos,
ezenfelül sötétedés után a három körbekerített táborhely valamelyikére kell menni.
Mindhárom táborban vannak élelmiszerboltok, vendéglők, illemhelyek és benzinkutak – magában a parkban ugyanakkor kevés az olyan hely, ahol kiszállhatunk a gépkocsiból – az illemhelyek egymástól egy-két órányi távolságokra vannak.
A legnagyobb megengedett sebesség 60 km/h, mivel az utak kavicsosak és gödrösek. Három, rövidebb szakaszon a megengedett sebesség 40 km/h.
A park eleinte csak április elejétől október végéig tartott nyitva: az állatok a száraz időszakban figyelhetők meg a legjobban. Így az Okaukuejo-Namutoni főútból elágazó kisebb utakat több helyütt is az alacsonyabban fekvő, agyagos területeken vezették keresztül. Ezek az utak az esős évszakban túl vizesek és sárosak, ilyenkor lezárják őket.
A park nyugati része egyáltalán nem várja az érdeklődőket.
A érdeklődők első meglepetése többnyire az, hogy az itatóhelyeken és környékükön egyáltalán nem nőnek növények. A legtöbb itatót száraz homok vagy sziklás terep veszi körül. Az az esős évszakban ezeken kihajt némi növényzet, de azt a pár hónap múlva, sűrű csordákban visszatérő állatok lelegelik vagy patáikkal földbe tapossák.
